Zsákutca! Milyen érdekes, hogy a címe ez, holott nem is adtam még címet. A gondolatok pontosan a zsákutcáról szólnak. Állandó zsákutcába kerülök, mindig újra indulok, hittel, szeretettel, reménnyel, megyek, boldogan, tele-tele melegséggel a szívemben. A hit annyira erős, hogy nem látok a mélységbe, a szeretet annyira erős, hogy nem látom a múltat. Nem látom, nem emlékszem az újra és újra megismétlődő bukásra, a zsákutcára. Egyre rövidebb idő alatt érem el a zsákutcát. Elfelejtem, hogy már jártam arra? Elfelejtem. Újra megyek, mi az amitől nem hiszem el, hogy megint odakerülök? Mert nehezen hiszem el, hogy hiába minden, hogy nem igaz az az út, amin haladok, haladtam, hogy az út nem csak hogy zsákutcába vezet, hanem az odavezető az maga egy ingoványos út, egy bizonytalan, tele olyan ágakkal, amik meg-megcsapnak, amik megsértenek, amik sebet ejtenek. Ezek mind nem kéne, hogy ott legyenek. De vannak, tudom, s aki megtehetné, hogy ne legyenek ott, nem érdekli, hogy milyen úton haladok a zsákutca felé. Tudja az utam végét, tudja, hogy sérülök közben, s mire a végére jutok, rádöbbenek, hogy megint zsákutca. Aki kívülről vezet, ő maga nem azon az úton jár, csak párhuzamosan a zsákutcába vezető úttal, ott nincsenek sebet ejtő szúrós ágak, ott sima az út, de boldogan, mosolyogva kezem fogva az én ingoványos utamat kínálja, nem látom, hogy ez az utam ilyen, igen nem érzem, nem akarom érezni, haladok vele. Én neki a zsákutcának, ő halad tovább a maga útján. Vissza nem néz, nem érdekli hová lettem. Ő halad tovább, sérülés nélkül, sebek nélkül. Hogy-hogy nem látja, hogy nem vagyok, hogy-hogy nem látta közben, hogy a sebek már nekem nagyon véreznek, hogy a szeretetem tartott fenn az ingoványos úton, hogy elfogadtam, hogy göröngyös, hogy nyálkás, hogy meg-megbotlok. Ő halad a maga útján tovább, nélkülem. Nem gond, egy gonddal kevesebb. De miért ilyen nagy nyugalommal veszi tudomásul. Mi a célja, hogy oda juttasson, ahová ő maga tudja, hogy mit is szán nekem. Mert nem a közös úton járunk. Mi vakít el, hogy azt az utat másnak látom, mint a valóság. Miért kaptam az út elején sok szeretetet, miért kápráztatott el, miért szórta az út elejét tele rózsákkal, gyertyákkal, telis-tele finomabbnál finomabb falatokkal, miért fogadott megint az út elején úgy,mint még soha életemben senki. nyugtatott meg, hogy értenem kellene most már, meg kell, hogy nyugodjak, az út szép.Szép lesz. Talán nem a valamikori szép közös útjaink, mert azok az utak valóban elmúltak. De kell, hogy értsem, hogy ez is szép, s az az út amin ő közben halad, az számunkra nem szabad, hogy zavaró legyen, nyugodjak meg. Az egy olyan út, amin bár ő halad előre, de látható, értem is jön, hogy én is menjek. De milyen úton haladtunk együtt, van egy másikkal együtt haladó, s volt egy nekem szánt, ami igazán a legjobban ő tudta, hogy sehova sem vezet. Miért? miért, hogy lehetett elfelejteni engem, már a zsákutca előtt pár lépéssel, egyedül haladtam a zsákutcába, kezem elengedve. hogy is lehetne együtt. valójában hogy is. Ment tovább, megfeledkezve rólam, elfelejtett azon a napon szólni, amikor nagyon vártam, amikor még tehetett volna egy-két mondatot, csak annyit "Megérkeztem, ..........", vagy másnap, vagy másnap, csak egy odavetetett sms, és kezem elengedve megérkeztem a zsákutcába. Magamra hagyva, elfeledkezve rólam. Már a zsákutcába, annak a legvégén állva. Miért nem léptem odébb már korábban, miért nem tértem le az útról, miért mentem tovább, ugyanazzal a szeretettel. Mert nem hittem, hogy magamra leszek hagyva, hogy a kezem egy pillanat alatt egyik-napról a másikra el lesz engedve. Ő maga halad tovább a már előre kitaposott úton, ami sima, gondtalan, s ott vár minden olyan dolog rá, ami egyszerű, jó, kényelmes, letudva a kezem, letudva, mit mondott nekem, hogy legszívesebben velem lenne ahová az év utolsó napján készült, s máshová semmiképp nem menne, hogy majd szívesen elmesél nekem is mindent, hogy nem érdekes, hogy én ott várok, hogy számítok egy megígért értesítésre, hogy egy megnyugtató mondatra, hová lett a gyertyák fénye, hová lett a rózsa színe, csokra, hová lett a meghitt este, hová lett a búcsú integetése, hová lett az utolsó telefon értelme, hová lettek az esti mondatváltások. Egyik percről a másikra elszálltak, az ígért szó megsemmisült, az ember akinek szólt volna, már nem létezett, egyik percről a másikra el lett felejtve. Hogy nem lett elfelejtve? Erre nincs ellenkező bizonyíték. Nem vagyok hát nem vagyok, de miért nem vagyok, kit érdekel. Ott maradt, besétált a zsákutcába. Hát majd valahogy kimászik belőle, egyedül, ott hagyva. Mindent tudott előre, más mondott, mást tett, simogatott egy kézzel néha két kézzel, majd szöges bakanccsal a szívemben megérkeztem a zsákutcába.